Fontos figyelmeztetések, sportolás, flörtölés és az, aminek nincsen helye.
Nyitókép: IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM
|Leimeiszter Barnabás|
Azt hittem, nehezen fogom végignézni A 75-ös tervet, mely érzékeny témát jár körül, méghozzá talán a legérzékenyebbet: az eutanázia kérdését. Többször is meggondoljuk, mielőtt még oly tétova válaszokat fogalmaznánk az ügyben. Elviselhetetlen, felfoghatatlan szenvedés képei egyfelől, csúszós lejtő távlata másfelől, amelynek aljára mondjuk Kanada érkezett, ahol ma már mozgássérült veteránokat és más súlyos, de nem halálos betegséggel küzdő embereket buzdítanak költséghatékonysági okokból az asszisztált halál kérvényezésére.
A rendező, a japán Hajakava Csie – szerencsére – nem a nyomasztásra, a sokkoló pillanatokra helyezte a hangsúlyt, lassú tempójú, pasztellos hangulatú filmjében azt mutatja be, hogy a fejlett társadalmak milyen könnyen, magától értetődő módon csúszhatnak el a disztópikus embertelenség felé. Valamikor a közeljövőben járunk, a szélsőségesen elöregedett s ezért egyre nagyobb gazdasági gondokkal küzdő Japánban egyre több erőszakos inzultus éri a nyugdíjasokat, ámokfutók rendeznek mészárlást idősotthonokban. A kormány nagy erőkkel reklámozott programot indít, amelyben a 75 éven felülieket úton-útfélen arra sarkallják, válasszák a „szép halált” – cserébe nagyobb összeget kapnak, amelyet haláluk előtt tetszésük szerint elkölthetnek. Főszereplőnk, a 78 éves Micsi szobalányként dolgozik egy szállodában, de elbocsátják, a házat, ahol lakást bérel, bontásra ítélik, lánya évtizedekkel korábban megszakította vele a kapcsolatot – élete sok örömet már nem tartogat, úgy dönt hát, elmegy érdeklődni önként vállalt halálának feltételeiről. Kedvesebbnél kedvesebb fiatalok fogadják, elbűvölő mosollyal adják kezébe az űrlapokat, telefonon érdeklődnek a hogyléte felől, annyi gondot fordítanak rá, mint amennyit soha életében nem tapasztalt: ötcsillagos kliensélmény. Megy minden, mint a karikacsapás, egészen addig a napig, amikor Micsinek be kell feküdnie az intézménybe, ott aztán megmutatkozik az emberarc mögött a hideglelős valóság. A 75-ös terv dicséretes módon kerüli a hatásvadászatot, igaz, ezzel a visszafogottsággal olykor mintha erőtlenségre ítélné magát. De mondom, talán jobb is így: a nagyobb érzelmi megrázkódtatást megússzuk, de kapunk egy fontos figyelmeztetést.
(A 75-ös terv. Rendezte: Hajakava Csie. 2022, Max)
A globalizáció optikai csalódása, hogy a világot irányító ipari és technológiai rendszerek semlegesnek, személytelennek tűnnek. A kikötői daruk vagy a légiirányító panelek nemcsak technikai infrastruktúrák, hanem kulturális kódok is, a modernitás hatalmi struktúrái, amelyekre nem csak akkor kellene figyelnünk, amikor meghibásodnak.
Hortobágyi T. Cirill főapát szerint a klímaváltozás játszhatott szerepet abban, hogy a helyiség felmelegedett, így a bogarak számára is ideálissá vált a környezet.
Az ember elengedheti Magyarországot, de Magyarország nem engedi el az embert – e szavak kíséretében vette át Robert Lantos, a Hunyadival nagy ismertséget szerző filmproducer a Magyar Filmakadémia életműdíját a Moz.Go – Magyar mozgókép fesztiválon, ahol életéről és munkásságáról beszélgettünk vele.
De nem csak Trump viselkedése érintette meg, új könyve athéni bemutatóján elárulta, előfordult, hogy sírva fakadt a görögországi gazdasági helyzet miatt.
A Magyar Mozgókép Díjjal frissen kitüntetett Kriskó Ancsa smink- és maszkmesterrel beszélgettünk szakállakról, sebekről és arról, szabad-e megfiatalítani Táncsics Mihályt.
Az elismert kanadai sztárrendező legutóbbi három filmjét hazánkban forgatta. Sőt, a negyedik is itt készül.
A gyarlóság mégoly impozáns tárházát felmutató NER az emberi térfogat határain belül működik. Ami szemben áll vele, annak viszont nincsenek tulajdonságai. Nem valamilyen, hanem semmilyen. Nem leírható. Üres. Győrffy Ákos írása.
Pontosan egy év telt el azóta, hogy majdnem megölték Donald Trumpot. Bár a nyomozás lezajlott, még mindig nagyon keveset lehet tudni a merénylő személyéről.
